Egy kicsit valamennyien Jill Tyrellek vagyunk. Na jó, csak nagyon kicsit. Ám mióta először láttam a Julia Davis által kitalált és megírt Nighty Night sorozatot, sokszor kapom magam azon, hogy akár mások, de ugyanúgy saját kommunikációs stratégiámban, a dialógusaimban is felfedezni vélem a törekvést a párbeszédek kisiklatására, a valóság magunk felé hajlítására tett szakadatlan kísérletek verbális megnyilvánulásait. (Nem mellesleg ezen tudatosan is elgondolkozni minden bizonnyal jó hatással van dráma- és forgatókönyvírói fejlődésemre is.)
A Nighty Night (Szép álmokat) sorozat két évadot (12 epizódot) élt meg a BBC-n 2004 és 2005 folyamán, és ahogyan az már a brit sorozatokkal lenni szokott, ez a mennyiség igencsak rendben van. A szinopszis alapján először inkább egy átlagos, már-már butácska sitcom képe rajzolódhat ki előttünk: egy nő, Jill (Julia Davis), miután férjéről (Kevin Eldon) kiderül, hogy rákos, máris új pasilehetőség után kutat. Mit ad Isten, épp a szomszédba költözik egy pár, akinek női tagja (Rebecca Front) szklerózis multiplexes, így a férjet (Angus Deayton) Jill szabad prédának tekinti. Mivel hősnőnk egy szőke hajú, vékony nő, aki jellegzetes 2000-es évek eleji piros és rózsaszín színű feszes, szűk rucikban járkál, Donról, a szomszéd férfiről pedig feltételezzük (na jó, az a mód, ahogyan gyakolatilag magáról megfeledkezve bámulja a közösség nagymellű nőjének, "Sue 2"-nek – Felicity Montague -, inkriminált testrészét, jócskán rá is játszik eme elvárásainkra), hogy igényeihez képes passzív nemi életet él, létrejöhet a komikus szituáció, hogy bármennyire is szereti a feleségét, fizikailag nehezen áll ellen Jillnek, és ez egy sor kínos helyzetet teremt majd.
Aham, aham… ja persze… (esetleg nem lett volna jobb kevesebb Benny Hill Show-t és Szeszélyes évszakokat nézni?)
Merthogy a Nighty Night ennél sokkal szofisztikáltabb alkotás, amely
először ráerősít a sztereotípiákon alapuló elvárásokra, majd ott trancsírozza szét a szemed előtt a tűsarkú cipőjével az összeset.
Először az első évad harmadik epizódjában büntet, hogy nem figyeltél eléggé. Cathy – akinek nem mellesleg már igencsak terhes a szomszédasszony folyamatos jelenléte, csak hát a belénevelt kedvesség jobban bénítja az életét, mint betegsége -, a házassági problémáikról mesél Jillnek. Arról, hogy azért költöztek ide, hogy új fejezetet nyitva, rendbe tegyék a házasságukat, merthogy Donnak viszonya volt a korábbi munkahelyén. Ám sajnos úgy néz ki, hogy férfit most sokkal vonzóbb nők veszik körül, mint az előző helyen.
És akkor elkezd derengeni a gyanú, hogy az asszony ezt
még csak véletlenül sem Jillre értette.
És akkor elkezded számon venni Jill és Don közös jeleneteit. Azokat a jellegzetesen kínosakat, mint például amikor a nő kéri, hogy az orvos vizsgálja meg, nincs-e daganat a mellében. Don készségesen, és szokásához híven faarccal meg is teszi, és nem érzi, hogy bármi magyaráznivalója lenne, mikor Cathy „rajtakapja”. Ugyanígy, később, már a néző aha!-élménye után, Jill hiába futkos a szomszédék háza előtt szexi fekete fehérneműben és tűsarkúban, úgy melegítve be kocogáshoz, hajlongva, guggolva, közvetlenül a férfi ágyéka előtt izeg-mozogva, mintha ugyan orális szexre készülne, mert ez
a pasas egyszerűen nem veszi észre, ha belegebed, akkor sem.
Még akkor sem, ha amúgy tényleg ki van éhezve a szexre (a nagymellű nő bámulásától szinte pillanatok alatt erekciója lesz). Egyszerűen a Cole házaspár valósága, a párkapcsolati problémáikkal, a lakhelyváltoztatással, a feleség betegségével egy teljesen más valóság, mint Jillé, amelyben ő a femme fatale, akiért a pasasnak, akit kinézett magának, egyszerűen oda kell lennie.
Jill végeredményben egy tipikus narcisztikus pszichopata, aki hajlamos az időközben gyógyultnak nyilvánított férjét az elfekvőbe küldeni, mert létezése nem illik bele a terveibe. Sőt, idővel már nem a férje betegségét használja érzelmi manipulációra, hanem szimplán eljátssza, hogy özvegy, és a látványosra sikeredett „temetés” végén kiderül, hogy a férj még annyira sem számít, hogy a sírköve róla szóljon: a feliratozás (inkluzíve telefonszám) tulajdonképpen Jill szépségszalonjának a reklámja.
Az évad legvégére persze megkapja azt (vagyis pontosabban annak illúzióját), amit akar: miután Cathy elhagyja Dont, a pasas tökrészegen, öntudatlanul, összehányt szakállal és ingben bedől az ágyon fekve csak rá váró Jill széttárt combjai közé.
Mivel Jill más megközelítésből egy elfuserált, félresikeredett villain, így már-már szükségszerű, hogy folyamatosan legyen két nála is kínosabb, idiótább, de hozzá ragaszkodó karakter a közelében. Az egyikük Linda (Ruth Jones), a Princes Leila-féle kakaóscsiga hajviseletű, lábfetisiszta, asztmás, kissé debil és legalább annyira gusztustalan viselkedésű alkalmazott. A másik idóta sidekick egy Glenn (Mark Gatiss) nevű, szintén komoly szellemi kihívásokkal küzdő fickó, akivel Jill egy vakrandin találkozik először, s ott is hagyja búcsúszó nélkül. Ám amikor kèsőbb kiderül róla, hogy relatíve jómódú, hősnőnk mindjárt barátságosabb vele. (Fun fact: a karakter elvileg csak az első epizódban szerepelt volna, afféle kuriózumként, de az évad összevágásakor derült ki, hogy valahogy hiányzik valami az összképből, így pár nap alatt, részben a producer Steve Coogan saját lakását használva, gyorsan hozzáforgattak pár jelenetet a gyermeki lelkű férfivel).
Amíg az első évadnak még akad némi történetjellege, s ha csak vékony szálon is, de kapcsolódik a hétköznapi realitásokhoz, addig a második széria már totális elmebajjá duzzad. Könnyen lehet azonban, hogy megint csak a berögzült befogadói mechanizmusok megbosszulásáról van itt szó, és ha a második évadot néznénk először, esetleg az tűnne koherensebbnek és az első a totálisan (és szándékosan) szétesett idétlenkedésnek.
A második évadra már nem tart velünk Jill férje, és a szezonnyitóban az egy ideig vastüdővel lélegző lelkész (Mike Fenton Stevens) konnektorját is kihúzzák a történetből. Glenn intézetben van, és továbbra is kisfiús lelkesedéssel várja, hogy mikor dugdoshatja bizonyos testrészét Jill bizonyos testüregébe (a nő továbbra is cselesen kerülgeti ennek lehetőségét). A Cole házaspár egy tengerparti kisvárosban talált új otthonra, ahol párterápiára járnak, de nem úgy néz ki, hogy sikeresen. Cathy rá van gerjedve a terapeutára (Ralph Brown), Don pedig maga a két lábon járó midlife crisis. Megnöveszti és kiszőkítteti a haját („napszítta” – ja, persze), fülbevalót visel, „ribancrendszám” típusú tetoválása van, gitározni tanul, szörfözni jár, és persze folyamatosan bámulja a fiatal nőket. Kiváló a vágás által létrehozott dinamikája az ezt bemutató epizódnak. Először csak az látjuk, ahogyan Don a szörfdeszkájával berohan a vízbe, de később visszakapcsolva hozzá azt is láthatjuk, hogy még messze van a menőségtől, sőt bármiféle szörftudástól is.
Végül Jill is a tengerparton találkozik vele össze. Először a nő távcsövén keresztül, vagyis magának a karakternek a (mentális) perspektívájából pillantjuk meg, így nem csoda, hogy a tengerparton egy szál fürdőnaciban (+hasitasi) futó Don láttára Toto Hold the Line című klasszikus 80-as évekbeli slágere szólal meg. Férfiasság a köbön. De persze csak addig, míg a kamera meg nem kerüli Dont (vagyis kilép Jill nézőpontjából), és Deayton elölről vett megjelenése, valamint a hátulról követett testdublőre adottságai közötti apró, mégis eltéveszthetetlen különbségek tovább feszítik a jelenet okozta kényelmetlenségérzetet.
Mivel a Cole házaspár cselekményszála áll legközelebb a normalitáshoz, így
ezen rétegben találkozunk a vígjátékban szinte megkerülhetetlen szomorúan (szomorkásan) emberi és esendő történetelemmel,
még mielőtt végleg elszabadul a totális elmebaj a történetmesélésben. Mind Cathy, mind Don ugyanazon a tengerparti bulin érzi úgy, hogy hülyét csinált magából, melyből egyenesen következik, hogy végül egymással vigasztalódnak. Cathy pedig teherbe esik.
És itt kell szót ejteni a sorozat egyik gyenge pontjáról. Cole-ék ugyanis első pillanattól fogva tipikus gyermektelen középkorú házaspárnak tűnnek, így több mint meglepő, mikor az első évad felén egy-két epizód erejéig megjelenik (aztán mintha sosem létezett volna, eltűnik a süllyesztőben) egyetemista nagyfiuk, akit persze Jill szintén megpróbál elcsábítani. Ennél is meglepőbb, amikor a második évadban a 12 éves fiúk, Bruce (Bruno Melling) is felbukkan. Ez az ad hoc jelleg majdnem annyira kényelmetlen – még mindig a régi jó sztori arról, hogy az emberi agy kényszeredetten próbál koherens történetet összerakni magának egy ekkora káoszból is -, mint maga az ok, amiért ezt a szereplőt az alkotók beemelték a történetbe.
Jill ugyanis a gyermekvárás tekintetében is magára akarja vonni mindenki figyelmét. S mivel a vazektomiára váró, altatásban lévő Donból nem tudja a tervéhez szükséges segédanyagot kinyerni, pontosabban kinyerni még csak-csak sikerül, ám felhasználni nem, hála Linda bénaságának (a jelenetsor láttán már soha többé nem fogod tudni úgy hallgatni Vivaldi Négy évszak, Nyár harmadik tételét, mint előtte - nem mellesleg, kiváló zeneválasztás), így más trükkhöz kell folyamodnia. Kénytelen csupán eljátszani, hogy állapotos. De erre is rádob egy lapáttal, mert azt hazudja, hogy a kisfiú erőszakolta meg.
Sorozatnézői szemmel ebben az egész abszurd helyzetben az a legkellemetlenebb, hogy a többiek akár csak egy pillanatra is elhiszik ezt a hazugságot. Az utolsó epizód már tényleg a gusztustalan és megbotránkoztató jelenetek kusza egymásutánja (főleg mert Glenn is odatalál szíve választottjához), mire a végére megint ugyanoda jutunk, mint az első évad fináléjában: Jill úgy szerzi meg magának Dont, hogy a férfi több mint biztos, hogy nincs magánál, miközben körülöttük mindenki élete tönkremegy.
Még egy utolsó kiváló zenei választás: a zárójelenetben a Lacrimosa (W. A. Mozart: Requem) szól.
Egy vígjátéksorozat kapcsán rendszerint nem a kényelmetlen, kellemetlen, kínos vagy elviselhetetlen jelzők jutnak eszünkben elsősorban, mégis a Nighty Night ezen jellemzőit olyan esztétikai szintre emeli, hogy ezáltal válik a kellemetlen és elviselhetetlen is érdekessé és a maga kificamodott módján élvezetessé.
Aki hajlandó alávetni magát ennek a mentális állapotnak, biztos, hogy talál maga számára jó pár szórakoztató pillanatot.