1850-es évek London, lecsúszott középosztálybeli milliő, zálogházba járó családapa, kíméletlen végrehajtók, akik a beteg gyerek alól is elveszik az ágyat. Titkolózás, félreértés, megbánás. Privát családi tragédiák, hétköznapi örömteli pillanatok. Inkább keserű, mint keserédes vígjáték egy fiatal, nehéz természetű, gyarló és esendő fiatal férfiről.
Egy férfitől, akit történetesen Karl Marxnak hívnak.
Richard Bean és Clive Coleman színdarabja egyértelműen a híres történelmi személyiség életének privátemberi aspektusaira, magánéletének minden bizonnyal legkaotikusabb és legszomorúbb időszakára fókuszál. Marx családjával politikai menekültként él Londonban, rendszeres jövedelem nélkül, így folyamatosan fogyatkoznak a család ingóságai; hol azért, mert zálogházba viszik, hol azért mert a végrehajtók teszik rá a kezüket. A történet címszereplője pedig mindeközben a kocsmákat járja ahelyett, hogy gondolatait vetné papírra. A Rory Kinnear által életre keltett karakter egy a hétköznapjainkból is jól ismert figura, aki ugyan óriási tudást hordoz magában, képes a világot az ő egyedi szemszögéből másoknál lényegesebben szofisztikáltabban látni, s ebből a jövőt illetőnek is később találónak bizonyuló következtetéseket levonni, ám épp ez a helyzet, ahogy ennyi lehetőséget hordoz magában, blokkolja abban, hogy mindezt meg is ossza a világgal.
Mert hiszen túltekintve a színdarab világán, gondolj csak bele egy pillanatra, vajon az utcára kilépve,
hány és hány olyan eltitkolt zsenibe botolhatsz, aki azért nem akarja kiadni magából, ami benne van, mert a legközelebbi privát környezete a maga szűklátókörű nyárspolgári mércéjével lúzernek tartja, így ő inkább eltitkolja, védi, óvja, mélyen eltemeti magában a tudását
(talán a lehetetlenben reménykedve, hogy egyszer megváltozik a világ körülötte), mintsem, hogy prédaként a kíméletlen középszer elé dobja.
A Young Marx főszereplője persze több szempontból is szerencsésebb ennél, hiszen egyrészt a családtagjai, legközelebbi barátai is tudják jól, hogy milyen világtörténelmi jelentőségű gondolatok kavarognak a fejében, másrészt a nézők is a majdani nagy hatású történelmi személyiség ismerete felől közelítenek a karakterhez. (Hogy Marx gondolatait későbbi embertelen diktatúrák miként forgatták ki, erőszakolták meg, használták aljas célokra, azt ne magának a filozófusnak, s főleg ne egy róla mintázott fikcionalizalt karakternek rójjuk fel.)
A nézői és a történet világán belüli szereplők nézőpontjának ütköztetése, egy közismert múltbeli valós személy portréjának egy privát emberi jellemző jelentette vezérszál általi megalkotása hasonlóan működik a darabban, mint A halhatatlan kedves című filmben, amelyben a Gary Oldman által megformált Ludwig van Beethoven életének sorsdöntő eseményei, privátemberi drámái egyéniségének jellegzetességéből következnek: van itt egy férfi, aki hiúságból titkolja a világ előtt süketségét, s főként emiatt (de más nehezen viselhető tulajdonságaiból következően is) nem csupán saját, de a körülötte élők életét is tönkreteszi. Ehhez csak egy pluszt, persze, bizonyos szempontból egy igencsak nélkülözhetetlennek bizonyuló további réteget ad hozzá a történethez, hogy ez a nehéztermészetű férfi pont Ludwig van Beethoven.
A Young Marx esetében persze, lévén mégiscsak vígjáték, nem találkozunk effajta mély, sötét komorsággal, amely már csak a zenéje atmoszférája által is elválaszthatatlan a legdepressziósabb bécsi klasszikustól (mindazonáltal a darabban ő is képviselteti magát Marx kislánya által játszott Für Elise révén), s mentes az említett film melodramatikus rétegétől is, ám ettől még igaz, hogy nem könnyű az élet főhősünkkel sem, akiről nagyon hamar megtudjuk, hogy – mind szó szerint, mind szimbolikusan értve - szeret elfutni a felelősség elől. Pontosabban leginkább a konyhaszekrénybe bújni előle.
Ám ahogyan egy jól megírt színdarabban annak rendje és módja szerint előbb-utóbb be kell következnie, a sok kisebb következményekkel járó simlisség és kellemetlenség pont akkor kumulálódik, amikor egy jóval fajsúlyosabb szituáció is előáll. Mert ugyan mindig kéznél van a nagylelkű és gazdag barát, Friedrich Engels (Oliver Chris), akinek meg se kottyan egy bőséges lakomához összevásárolni a hozzávalókat, vagy kifizetni a végrehajtókat, hogy a család alapvető használati tárgyait ne vigyék el, ám a történet eljut arra pontra, amikor a magát észre nem vevő Marx valami igazán vállalhatatlant kér tőle.
A darab elején hamar megértjük, hogy Marx házassága válságban van, Jenny, a feleség (Nancy Carroll) épp ekkor unja meg férje éretlen viselkedését, és nevelő szándékkal egy régi hódolója, August von Willich (Nicholas Burn) lakásán tölti az éjszakát. (Érts: fizikailag ott tartózkodik, semmi egyéb.) A sebzett hiúságú Marx, aki még egy párbajba is belemegy (klasszikus pótcselekvés) persze, hogy vissza akarja szerezni élete párját, így ebből a helyzetből tekintve a lehető legrosszabbkor jön, hogy a velük egy háztartásban élő, afféle házvezetőnő-nevelőnő-mindenes szerepét is vállaló elvtársnő, Helene „Nym” Demuth (Laura Elphinstone) gyereket vár tőle. Marxnak pedig az a „zseniális” ötlete támad, hogy akkor legyen szíves, vállalja magára Engels az apaságot.
Mind ezen cselekményszál, mind pedig a nem sokkal ezután bekövetkező családi tragédia adják a mélyen emberi, érzelmileg telítődött pillanatait a történetnek. Egy jól sikerült vígjáték egyszerre képes az emberi gyarlóság és esendőséget vidámabb és szomorúbb oldaláról is ábrázolni, az előbbi ugyanis nem igazán működne az utóbbi nélkül.
Ugyancsak a drámaibb hangvételű elemek közé tartozik, amikor Engels szembesíti saját sorsán kesergő barátját a valódi szegénységgel, azzal, amit az apja szövőgyárában dolgozó munkások élnek át életük minden másodpercében. Intelligens, érzékeny érzékeltetése ez annak a társadalmi szituációnak, ahogy a középosztálybeli „nincstelenség”, főként a 19. századi nyugat-európai társadalmakban, rendszerint csak ideiglenes, könnyen orvosolható, főleg, ha ilyen erős kapcsolati hálóval rendelkezik valaki, mint Marx (aki nem mellesleg Jenny révén a porosz belügyminiszter sógora). Ám Engels monológja okosan arra is kitér, hogy a permanens reménytelenségben élő rétegeknek mégiscsak az olyan szociálisan érzékeny középosztálybeli emberek lehetnek a szószólói, mint Marx, így ő azzal ad hozzá valamit a nagy közöshöz, ha papírra veti gondolatait.
Hőseink élete nem csak ezen megvilágításban kerül közéleti kontextusba, hanem a kis munkásmozgalmi közösségükbe beépült spicli kilétének rejtélye, valamint a harcias kiskakas viselkedésű francia mozgalmár (akit mindannyiunk kedvelt Syrio Forelje, azaz Miltos Yerolemu alakít) látogatása révén is. Utóbbi figura az eleve komikusra fazonírozott karakterek rövid sorát gyarapítja.
Ugyanis a darab fő humorforrása a teljesen hétköznapi szituációkból fakad, például ahogyan a házastársak, vagy a jó barátok zrikálják egymást.
S ahogyan a magánéleti káosz felülírja karaktereink világában a világtörténelem alakulását, úgy eme káosz feloldódása, a problémák kisimulása vezet oda, hogy aztán a darab végén a Marx család, beleértve Engelst, Nymet és a közben megszületett kisgyereket is, már-már kispolgáriasan kedélyes hangulatban dolgozik közösen Marx leendő nagy könyvén.
Mivel a Young Marx esetében színdarabhoz képest viszonylag eseménydús történetmeséssel állunk szemben, több rövidebb jelenettel, amelyek lendületes modern zenével választódnak el egymástól, a díszletnek is képesnek kell lennie követnie a dinamikát. A megoldás természetesen a forgószínpad használata, egy olyan dobozzal a közepén, amelynek küldő oldala az utcaképet, az épületek falát jelképezi, „belseje” pedig a belső tereket (legtöbbször a Marx család otthonát). A doboz tetején stilizált kémények is találhatóak,amelyek a jellegzetes viktoriánus kori városi sziluettet adják, s amelyet egy-két alkalommal szintén használnak a szereplők is, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy az összbenyomásunk egy pörgős, lendületes darabról minél pozitívabb legyen.
______________
Richard Bean-Clive Coleman: Young Marx. Címszerepben Rory Kinnear. Rendezte: Nicholas Hytner.