Tipikust az egyedivel vegyíteni megfelelő arányban, ez minden karakterépítés alapja. A Simon Russell Beale által játszott kiöregedett pojáca Sir Harcourt Courtly-val kapcsolatban első pillanattól fogva azt kapjuk, amit a színen megjelenése előtti néhány róla szóló mondat alapján várunk, mégis tökéletesn működő, háromdimenziós karaktert látunk két és fél órán át. Sőt, jobban belegondolva, paradox módon egyedül igazán csak ő tűnik háromdimenziósnak.
 |
| Lady Gay Spanker (Fiona Shaw) és Sir Harcourt Courtly (Simon Russell Beale) a London Assurance című előadásban |
Dion Boucicault London Assurance című darabját a 18. századi vígjátékok és az Oscar Wilde neve által fémjelzett századfordulós komédiák közti átmeneti pillanatként szokták említeni. Az először 1841-ben bemutatott, részint Londonban, de főként Oak Hallban (Gloucestershire), egy vidéki birtokon játszódó történet központi karaktere Sir Harcourt, ez a ötvenhét (a fenéket! csak harminckilenc!) éves kikent-kifent dandy, a múlt itt ragadt nevetséges figurája (akár a Régesherceg paródiájának is beillene), természetesen meg van győződve arról, hogy a divat és jó ízlés, a kifinomult életmód földi megtestesítője. Mivel egész lényének olyannyira meghatározó alapeleme, minden sejtjének, minden lélegzetvételének mozgatórugója ez a parodisztikusan túltolt hiú önámítás,
paradox módon épp ez teszi őt az összes karakter között leginkább valóságossá.
Hősünk épp nősülni készül, immáron másodjára az életben. Első felesége réges-rég elszökött legjobb barátjával, azóta is hiányzik neki - a legjobb barát. Természetesen. De legalább két legyet ütött egy csapásra: egyszerre szabadult meg a feleségtől és az adósságaitól, hiszen a kor szokásai szerint kártérítésért perelt, amit meg is nyert. Leendő arája egy 18 éves lány, egy jóbarátja, Sq. Max Harkaway (Mark Addy) gyámleánya, aki már évek óta hősünknek van ígérve egy pénzügyi ügylet következtében. Max egyébként szöges ellentéte nagyvárosi piperkőcünknek, erős testalkatú, életvidám, testben és lélekben egészséges, jó szándékú vidéki földtulajdonos.
Sir Harcourtnak van egy felnőtt fia, Charles (Paul Ready), aki éli az aranyifjak világát, adósságokat hagy maga után és reggelente jár csak haza. Az apja közben azt hiszi róla, hogy még gyerek, ráadásul egy könyvmoly, és amikor a szarkasztikus, szupersznob viselkedésű komornyik, Cool (Nick Sampson) szándékosan a napszak említése nélkül mondja, hogy a fiatalúr fél kilenckor feküdt le, Sir Harcourt természetesen estére és nem reggelre érti.
Charles előző este összehaverkodott egy Mr Dazzley nevű fickóval (Matt Cross), akivel Max is rögtön jó barátságba kerül, olyannyira, hogy meg is hívja őt a vidéki birtokra, ahol addig marad, ameddig csak akar. Először azt hiszi, hogy Charlesszal beszél, amiért aztán egy rutinos vígjátéknéző, aki előzetesen nem tud semmit a darabról, könnyen képzelheti azt, hogy majd ez a tévedés lesz a cselekmény fő mozgatórugója. De nem, Mr Dazzley hamar tisztázza helyzetét. (És számunkra is egyértelművé válik, hogy ez a fickó nagyjából abból él, hogy jómódú emberekkel barátkozik).
Ez egyébként a darab további részére is jellemző mechanizmus lesz. Nincsenek félreértések, a szereplők tisztában vannak mások kilétével és motivációival kapcsolatban,
és mégis beleállnak a játékba,
rutinból, részint ön-, részint másokat ámító reflexből. Ha jól belegondolunk, ez egy nagyon is releváns (és örökérvényű) társadalomábrázolás és -kritika, hisz a valóságban is sokszor akkor is szerepeket játsszunk, ha tudjuk, hogy bizonyos szituációk csak ostoba képmutató színjátékok az életünkben.
A mindennapi élet, a legközvetlenebb emberi kapcsolatok e szempontból megragadását a London Assuanrce elviszi egészen a falig, amikor apa és fia szembetalálja magát a vidéki birtokon. Charles persze, hogy letagadja, hogy ő Charles, Sir Harcourt persze, hogy elhiszi neki. Amúgy is, hogyan is lehetne neki, a harminckilenc (khm, khm,) évesnek felnőtt fia! Ez a pillanat egyébként az alapvetően is könnyed kacagásra késztetető darab egyik igazán térdcsapkodósan röhögős csúcspontja, ahogyan Sir Harcourt egy pillanatra elfeledkezik, majd visszatalál saját önámító szerepébe. Simon Russel Beale időzítése tűpontos. Már ezért a pillanatért érdemes volt ezt a darabot ebben a szereposztásban színre vinni. (Az önámítással kapcsolatban egyébként Coolnak van egy jó mondata, hogy ő, mint jó alkalmazott, úgy ítélte meg, hogy akkor teszi a legjobban munkaadójával, ha nem ellenkezik amaz önbecsapós életformájával.)
A vidéki társaság egyik üde, vagy mondhatnám inkább, harsány színfoltja Lady Gay Spanker. Igazi jutalomjáték típusú feladat Fiona Shaw számára ez a hiperaktív asszonyság, aki javarészt csak vadászattal kapcsolatos képekben képes beszélni. Van neki férje is, Mr Adolphus „Dolly” Spanker (Richard Briers), egy vén trotty, aki Koppenhága megsarcolása (az 1807-es dátumot említik) óta semmit nem csinált az életben, mintha végérvényesen belefáradt volna ama tettébe.
Sir Harcourtnak azt mondják a többiek, hogy Lady Gay van belezúgva, a nőnek, hogy a londoni férfi érez így, így aztán játsszák a játékukat a másikkal szemben, egészen a szökés ötletéig eljutva, de azt már nem kivitelezve, mert itt érjük el, ahogyan annak lennie kell, a darab legkaotikusabb pillanatait. De legalább a férj kicsit életre kel megint.
A röhejes szerelmesek mellett persze van romantikus szerelmespárunk is, már amennyire ebben a tettetősdiben és (ön)ámítósdiban lehet valós érzelmeket is felfedezni. Charles és leendő mostohaanyja, Grace Harkaway (Michelle Terry), természetesen első pillanattól fogva vonzalmat éreznek egymás iránt, de hát Charles "Augustus Hamilton" néven időzik a birtokon, igaz, Grace tudja jól, hogy ő bizony valóban a Courtly ifiúr. Később, mikor Hamiltonnak váratlanul "távoznia" kell és "megérkezik" a könyvmoly Charles, hogy megfeleljen apja valóságának, tovább bonyolódik a két fiatal között is a tettetősdi és az egymással kibabrálás játéka. Ám mindennek mélyén mégiscsak ott van a szokásos félénkség és bizonytalankodás, hogy vajon a másik valójában mit érezhet irántam, melyek az igazi érzései, gesztusai és melyek amelyeket a színjáték kedvéért mutat. (Ez megint csak olyan elem, amely túlmutat korszakon és helyszínen, ez a fajta bizonytalanság napjainkban is ugyanúgy része érzelmi, intim életünknek, mint akkor, amikor alapvető illemszabály volt a nőknek lehetőleg a legkevesebb őszinte érzelmet kimutatni. )
Persze, mivel vígjátékról beszélünk, minden jó, ha a vége jó, a fiatalok egymáséi lesznek, sőt, így még üzleti szempontból is jobba jár mindenki, és a végére két running gag (búvópatakként fel-felbukkanó motívum) is becsatlakozik a fő cseleményszál mellé. A vidékiek között ugyanis van egy tipikus csóri ügyvéd, aki a londoniak érkeztével reméli, hogy valami gazdag kliens, valami jól fizető per majd neki is leesik. Mr Meddle-nek hívják (Tony Jayawandera), és jelentéktelenségét, lúzerségét persze azzal is fokozza a történet, hogy folyamatosan a Meddle-re rímelő neveken szólítják a többiek. Másrészről, még Londonban említik először egy bizonyos Mr Soloman Isaacs (Junix Inocian) nevét, egy hitelezőét, aki szeretné már végre Charles úrfin behajtani az adósságait. Az első pillanattól fogva megy a célozgatás, hogy a neve alapján ez a pasas, ugye olyan, meg azok közé tartozik. A darab végére pedig - immáron Meddle ügyfeleként - ő is megjelenik. Naná, hogy egy alacsony kelet-ázsiai, de korabeli londoni gentleman öltözetű fickó, és nem egy pajeszos, kaftános zsidó.
Kellemes meglepetés lett volna (de sejthető volt, hogy ez a megoldás így túl 21. századi), ha a darab eredeti változatában is így jelent volna meg, megtrompfolva a faji, etnikai előítéleteket és sztereotípiákat, de beleolvasva a darabba, azt kell, hogy mondjam, Boucicault eredeti Mr Isaacsja nem öregedett jól. Mai szemmel nézve azt a figurát egy az egyben színre vinni kellemetlen sztereotipizálás lett volna. Így külön dicséret ennek a 2010-es feldolgozásnak, hogy ezen módon trollkodták meg.
Utólag leginkább a negyedik fal áttörése, a nézőkhöz szóló mondatok gondolkodtatnak el. Én nem vagyok ennek a megoldásnak a híve, és bár egy-két pillanatban jól működött, többségében számomra erőltetettnek hatottak azok a kiszólások, ahogy a szereplők így magyarázták belső gondolataikat a nézőknek.
Aztán persze a fene tudja. Lehet, hogy én is csak saját önámítós jétékomat játsszom, és nehezen veszem rá magamat, hogy kimondjam, hogy ebben az alapjában véve jól sikerült darabban leginkább az zavar, hogy bármennyire kedvelem Paul Ready-t más munkáiban, ebben a szerepében számomra csalódáskeltően semmitmondónak tűnt.
London Assurance by Dion Boucicault. Lincoln Theatre, London. Rendezte: Nicholas Hytner