Ez az 1996-ban bemutatott kedves kis vígjáték inkább szól egy mogorva öregúr és családtagjai közti szívmelengető kibékülésről, mintsem holmi hardcore politikai machinációk vitriolos ábrázolásáról, amire a történet rövid szinopszisa alapján számítani lehetne. Képes tehát kellemes időtöltéssel szolgálni azon nézők számára is, akik a jellegzetes, vidéki környezetben játszódó bájos történetet látják benne, még akkor is, ha némely, a film során felemlegetett korabeli hírhedt közéleti figura neve nem mond nekik semmit sem.
 |
| Richard Wilson Victor Meldrew-ként jellegzetes szúrós tekintetével |
Bill Webster egykoron Nagy-Britannia kormányának Lord Chancellora (pénzügyminisztere) volt, most pedig egy kis cornwalli halászfalu szomszédságában lakik egy számára érzelmi okokból fontos vidéki házban szellemileg jócskán megroggyan házvezetőnőjével (Patricia Hayes).
A mogorva öregurat az a Richard Wilson játssza, aki e film készítésével egy időben egy másik mogorva öregurat is megformált a One Foot in The Grave című sitcom Victor Meldrew-jaként.
A történet elején épp látogatóba érkezik unokája, Emma (Emily Mortimer),s elég hozzá egy-két alapjelenet, hogy megértsük, ők ketten mennyire jó duót alkotnak, mennyire egy húron pendülnek. Így aztán már egy érzelmileg előkészített kontextusba érkezik a bonyodalom: az öregúr tartozása miatt elveszítheti a házat – amely alapjáraton is rettentő rossz állapotban van -, így arra szánja rá magát, hogy a politikusi karrierje során tudomására jutott kínos információkat eladja a sajtónak. Mivel Emma maga is épp újságíróskodni kezdett, ráadásul egy sztárriporterrel, Ollyval (Stephen Moyer) jár, ez sima ügynek látszik.
De nyilván nem lesz az, hiszen nagyon hamar a miniszterelnök (James Fleet) és két bizalmi embere, egy Shirley nevű nő (Prunella Scales), akiről később derül ki, hogy mit ad Isten épp a halászatért is felelős miniszter, ráadásul az öregúrral is volt viszonya régebben, valamint a honvédelmi miniszter (Martin Clunes) tudomására jut Bill terve. Innen pedig már csak egy lépés, hogy az MI5 legfelsőbb szintjein is értesüljenek a problémáról. Szó szerint legfelül, mert a főnök (Angus Deayton) a tetőn szeret mini-golfozni és adogatóból érkező teniszlabdákat ütögetni. Mind a kormány, mind a titkosszolgálat persze el szeretné hallgattatni az öregurat, igaz más-más módszerekkel.
Bill végül versenyezteti az újság főszerkesztőjét (Andy Hamilton) és a miniszterelnököt, hogy személyesen hozzák el a tőlük kért félmilliót (aki előbb odaér, attól fogadja el a pénzt), ám mire erre a pontra jut a történet, végérvényesen összekeveredik a másik fő cselekményszállal, a falubeliek által épp ekkor tartott fesztivállal. Innen a film címe is, a Lord of Misrule afféle pünkösdi király, akit a nép választ meg az ünnepségek idejére. Akad azonban a helyiek életében is egy komoly probléma: az egyik halász, Arthur (Clive Russel) nemrég egy félmilliót érő marihuána-szállítmányt halászott ki véletlenül. Ez jól jönne neki ahhoz, hogy az ő negyedmilliós tartozását kiegyenlítse, de nem sokat kell várni, hogy a szállítmány tulajdonosai is felbukkanjanak. Az itteni félmilliós összeg és másik történetszálban fontos szerepet játszó félmillió persze könnyen félreértésekre adhat okot.
Amíg az idióta szereplők el vannak foglalva egymással,
a történetmesélésnek van ideje kicsit a vígjátékok szinte megkerülhetetlen szomorú (emberi, esendő, gyarló, stb) rétegére koncentrálnia.
Arra, hogy az öregúr miként marta el maga mellől szinte egész családját, főleg a fiát (Emma apját), aki ki merte mondani, hogy az öreg milyen kegyetlen volt saját feleségével. Emmát is majdnem sikerül elkergetnie, de a lány megmakacsolja magát, épp jókor ahhoz, hogy az MI5 által a nagypapára küldött fickó (Peter Sullivan) ne tudja feladatát teljesíteni.
És ez az a pont, ahol még annak ellenére is akad némi hiányérzetem, hogy amúgy könnyen elfogadom, hogy a film nem vállal túl sokat, gyakorlatilag biztonsági kűrt fut a történetmesélésben. Könnyedén körvonalazódik az a logika is, ahogyan a karaktereket a központi normális (háromdimenziós) és körülöttük keringő kaotikus idiótákra osztja. A vidéki ház csendjében nagypapa és családja (a történet egy pontján a fia – Jimmy Gardner - is felbukkan) mintha szinte vákuumban lenne, egy bura alatt a falubeli színes és zajos káosz (amire a véletlenül elfüstölt fű is egy jó adaggal rátesz) közepén. Míg az egyik falubeli fickó Derek (Jeff Raffle) emberfeletti küzdelmet folytat, hogy próbálja megkülönbözteti, mit hallucinál és mi a valóság (és ez meglehetősen nehéz dolog, ha lógó nyelvű dinoszaurusznak vagy sárkánynak öltözött fesztiválozók veszik körül, és még a kormányfő is felbukkan egy pénzzel teli bőröndöt szorongatva), míg a miniszterelnök nem hagyja abba a zsörtölődést, hogy bezzeg Kadhafival vagy Saddam Husseinnel ilyen nem történhetett volna meg, addig főszereplőink gyakorlatilag védett helyzetben élhetik meg a maguk kis keserédes családi konfliktusaikat.
Az MI5-os történetszál azonban egy különálló elem (is lehetne) ebben a struktúrában. A főnök és asszisztensnője (Laura Davenport) két kis párbeszéde inkább az abszurd felé húznák a történetet, így nekik nincs sok közül a hétköznapi értelemben röhejes karakterekhez. Vagyis majdhogynem ideálisak ahhoz, hogy még egyszer megjelenjenek és egyetlen apró megjegyzéssel utólag leöntsék az egész sztorit egy vitriolos réteggel.
Ám mire a film végére érünk, egyértelművé válik, hogy itt mégiscsak ennek az öregúrnak saját családjával történő kibékülése a központi elem, és eköré kellett felépíteni a jeleneteket, az pedig hogy magas kormányzati pozíciót vállalt és ennek révén egy sor titkolnivaló esetről van tudomása, gyakorlatilag más foglalkozással, más élethelyzetekkel könnyen helyettesíthető elem a történetben. (Nyilván a film író-rendezője, a tucatnyi neves szatirikus műsorban, többek között a Spitting Image-ben is társszerzőként közreműködő Guy Jenkins rutinszerűen nyúlt a témához.)
Mindent összevetve azonban nem igazán lehet okunk panaszra, ez a kedves kis film képes sok kellemes pillattal szolgalni mindazoknak, akik rászánják magukat a megtekintésére.