Az első világháború egy különös jelenségének, egy a fronton nyomtatott szatirikus újságnak célja emléket állítani a The Wipers Times című 2013-ban bemutatott brit tévéfilmnek. A (fikcionalizált) történetszövés ez esetben tehát nem titkoltan alávetett helyzetbe kerül az ismeretterjesztés és az alkotók emlékének megőrzésére irányuló szándékkal szemben. Ugyanakkor, noha a film végigveszi szinte az összes első világháborúval kapcsolatos kötelező eposzi kelléket, soha nem válik szájbarágóssá vagy elcsépeltté, sőt, még egy kis filmnyelvi játszadozásra is marad tér, idő és kreatív energia.¹
Az Ian Hislop és Nick Newman által írt történet főhőse Fred Roberts kapitány (Ben Chaplin) aki a film elején, immáron a háború után, épp állásinterjún vesz részt egy újságnál. Mérnöki végzettsége van és a magával hozott ajánlólevelek is olyan emberektől számítanak, akik ugyan tiszteletreméltó tagjai a társadalomnak, de a sajtó világában valószínűleg nem mérvadó személyiségek. Akkor mégis miért szeretne ez a háborús harctért megjárt – mondanivalója tele van olyan apró utalásokkal, hogy ahogyan oly sok veterán, gondolatban ő is örökre a harcmezőkön maradt – középkorú férfi újságíróskodni? Amikor Roberts aztán átnyújta a filmével azonos címet viselő harctéri újság egy példányát, a filter szürkére vált, s így vezeti el a nézőt a történet saját központi témájához.
 |
| A The Wipers Times (2013) központi karakterei, középen Ben Chaplin a szkeccsekben viselt öltözékében |
Nagyon rég lehetett, mikor utoljára láttam olyan filmet, melyben Ben Chaplin is szerepelt, olyannyira régen (legalább másfél évtizede), hogy rögtön az első pillanatban rá kellett jönnöm, én még soha nem hallottam a saját hangján megszólalni. Meglepően mély, kicsit karcos, s mégis van valamiféle már-már amerikai lezserség a hanghordozásában (nem az akcentusában!). Ehhez járul hozzá, hogy az idő múlásával az arca is karakteresebbé vált, amelyet ez a film is képes volt kiválóan saját hasznára fordítani. Már csak azért is, mivel nem egy nagy költségvetésű háborús moziról lévén szó, a filmes eszköztár központi elemét a karakterek arcára, tekintetére, érzelemnyilvánítására fókuszáló kamerajáték adja. Sőt, tekinthetünk erre az alkotásra úgy is, hogy éppen ezekkel a low-budget megoldásokkal képes közel hozni a háború érzését. Ahogyan a néhány jellegzetes külső felvételen túl (lövészárokból induló támadás, néhány menetelő katona az erdőben, az ellenség váratlan támadása közben befejezett temetés, stb), valójában a bunkerekben zajló közös életre koncentrál, arra, hogy
milyen szörnyű is az, hogy olyan könnyen meg lehet szokni a folyamatos robbanások, a szakadatlan dübörgés hangját a háttérben.
A híres-neves lövészárokbeli lap elindításának ötletét a véletlen adta 1916 tavaszán, amikor Roberts egysége, benne egy nyomdász fickó, Harris (Steve Oram) őrmester teljesen véletlenül egy kiváló minőségű és működőképes nyomdagépbe botlik. Robertsnek pedig - aki értelemszerűen ebben a közegben másként viselkedik, mint a majdani állásinterjún, és hamar kiderül róla, hogy igencsak szellemes fickó, ahogyan a közvetlen alatta szolgáló Jack Pearson hadnagy (Julian Rhind-Tutt) is - rögtön az az ötlete támad, hogy újságot kellene indítani.
Ahogyan az a 20. századi háborús történetek egyik visszatérő állandó motívuma (v.ö. ember maradni, valami mélyen emberit megőrizni az embertelenségben), természetesen Robertsnek is idővel mániájává válik majd folyton ezen agyalnia. Ezzel persze ő maga is tisztában van, nem csupán ösztönösen éli meg, de tudatos szinten is reflektál arra, hogy inkább az új szám összehozására szeretne fókuszálni, mintsem arra, ami odakint zajlik. Ezek az önreflexív minimonológok azok, amelyben
Chaplin hangja mögül leginkább kihallatszik Ian Hislop saját gondolatritmusa,
szövegépítő stílusának a Have I Got News For You-beli határozott erkölcsi kiállást tanúsító rövid szónoklataiból is jól ismert dallama.
Alkalmi harctéri szerkesztőségünk tehát a lövészárkok mélyén gyártani kezdi az Ypres (Ypern) angol vicces (avagy harctéri szlengbeli) elnevezése által The Wipers Timesnak keresztelt újságot, mely leginkább a háborús mindennapokat jeleníti meg az angolokra oly jellemző kíméletlen, pengeéles szatírával. Legalább is a film elsősorban ezen típusú tartalmakra fókuszál, például az olyan fonákjáról bemutatott élethelyzetekre, mintha úri passzióból, vagy valamiféle új wellness divat következtében rohadnának katonák milliói a lövészárkokban. Vagy hogy hogyan lehet a kóros optimizmust gyógyítani. Hasonlóképpen nem kímélték a londoni kényelmes irodákból, vagy a kellemes kávéházi környezetből az észt osztó háborús „szakértőket” sem, miközben maradt hely a szokásos pajzánságokra,valamint a keserű humor mögött meghúzódó valódi tragédiákra is.
A tévéfilm számára az igazi kihívást tehát az újságban megjelent írott szövegek bemutatása jelentette,
s az alkotók kiválóan vették az akadályt, ahogyan félig-meddig egy szkeccsshow-t hoztak össze. Az erősen kontrasztos fekete-fehér jelenetek meg-megszakítják a fő történetmenetet, s ebben az összefüggésben nyer értelmet az is, miért hangsúlyoztam ki Ben Chaplin arcának groteszk jellegét, hiszen az által életre keltett kipingált arcú konferanszié (v.ö. Kabaré hasonló karaktere) közeli, szokatlan, sőt, a nézői komfortzónát feszélyezően természetellenes kameraállásokból vett jelenetei adják talán ki legjobban a film jellegét és egyben az általa megjelenített újság világának hangulatát.
Chaplin arca pedig kiválóan állja a próbát, a kamera tolakodását.
A színészi gárda többi tagjára sem lehet panasz, az ekkor még igencsak pályafutása elején járó Josh O’Connort, aki a szellemileg kissé korlátolt (mindent szó szerint ért, ami egy szatírikus lap háza táján fura szituációkat okozhat) Doddot játssza, még ilyen apró szerepben is öröm nézni. Hugh Skinner a szokásos idióta nemesek (lsd még Harlots, Windsors) helyett egy átlagos fickót alakít, akinek karakterén keresztül érzékelteti a történet leginkább a humoros felszín mögötti valódi veszteség mindent erodáló érzését. Bár Robertsék nem szeretik, hogy a katonák többsége versekkel szeretne jelen lenni a lapban, látva, hogy a Skinner által írt katona a bajtársa elvesztéséről írt egyszerű, nyílt minden retorikai csavar nélkül, természetesen publikálják azt.
Egy ilyen jellegű történetben szinte magától értetődően meg kell jelennie két magasabb rangú tisztnek is: egy merev, a szabályokat túlzottan is követő és betartatni kívánó fickónak, aki inzultusnak tekinti az újságot, őt Ben Daniels alakítja, és egy belátóbb, bölcsebb, jobb vezetői képességekkel rendelkező, még magasabb rangú tisztnek, akinek szerepében Michael Palint láthatjuk. Kettejük közül szerintem Daniels karaktere a szükségesnél egy fokkal jobban túl lett karikírozva, illetve néha olybá tűnik, hogy az a merevség és kényelmetlenség, amit a figura áraszt magából, nem annyira a fiktív személy jellemvonása, hanem Daniels saját kénymeletlenségérzése, hogy nem igazán találja helyét az elvállalt szerepben.
Miután véget ér a háború, a film visszatér az állásinterjú jelentette kerettörténethez. A szerkesztő elmagyarázza Robertsnek, hogy még ez az újság sem elég jó referencia ahhoz, hogy a lapnál munkába állhasson, s különben is, a mai újságírók nem viccelődnek a háborúval, hanem az igazat írják róla. A jelenet úgy válik igazán hatásossá, hogy a férfi szavai alatt
Roberts arcán marad a kamera, és mi nagyjából sejtjük, mit gondolhat arról, hogy mi a vicc és mi az igazság a háborúval kapcsolatban.
A kvázi jótékonykodásból felajánlott segéd-keresztrevényszerkesztő pozíciót Roberts értelemszerűen nem fogadja el.
A film zárójelenetében aztán értesülünk arról, hogy hősünk később visszatért eredeti szakmájához és földmérőként dolgozott Kanadában, míg Pearson Argentinában kezdett új életet a háború után.
Életük során egyikük sem lett kidekorálva hangzatos címekkel, emléküket az olyan alkotások őrzik, mint ez a film is.
Jegyzetek
¹A The Wipers Times tehát nem a műfaja, hanem a témája miatt kerül az online projektjeim közül épp erre a blogra.